Emlékezz Rám

 A huszonegy éves, egyetemista Tyler életét súlyos családi tragédia árnyékolja be. Hat éve, hogy a bátyja öngyilkos lett, az elvesztését azóta sem sikerült feldolgoznia. Ráadásul a történtekért kimondatlanul is üzletember apját tartja felelősnek. Egyik este a barátja unszolására elmennek bulizni, ahol belekeverednek egy verekedésbe. Végül a rendőrségen kötnek ki. Tyler kikezd a nyomozó lányával. A kapcsolat játéknak indul, azonban egyre komolyabbra fordul. Különösen, amikor kiderül, hogy Ally élete sem mentes a tragédiától, kilencévesen szemtanúja volt, amikor egy rablótámadás során lelőtték az édesanyját. 

Gandhi azt mondta, akármit csinálsz az életben, jelentéktelen. De fontos, hogy megtedd… Hogyan éljünk meg egy családi tragédiát? Fel lehet dolgozni bármelyik szerettünk elvesztését? Valójában nem, és hiába enyhíti az idő a fájdalmat, azt kitörölni sosem lehet. Az igazán nehéz az, ami utána következik. Úgy élni, hogy ez velünk is megtörténhet, mert ez az élet. HA éppen egy kislány szeme láttára gyilkolják meg a metróállomáson édesanyját, mit várhatunk tőle, hogyan élje meg élete fennmaradó napjait, éveit? HA egy fiatal fiú szeretett, és bálványozott bátyja öngyilkos lesz, hogyan dolgozza azt fel, miként viselkedjen, amint egy konfliktusos helyzetbe kerül? Mit veszíthet? Semmit…gondolja Ő. Azonban, a körülötte élők túl sokat veszítenének vele, még ha nem is mutatják ki az érzéseiket. A több szálon futó dráma sokkal több érzelmet, fájdalmat, sokkot, és döbbenetet ad, mint azt bárki gondolná az előzetesek vagy a plakátok alapján. 

A hazai mozikban már műsoron futó romantikus dráma elgondolkodtató kérdésekkel és hiteles alakításokkal ragadja magával a nézőt.

Tyler (Robert Pattinson) egy 20-as évei elején járó, komor hangulatú srác, akinek viszonya megromlott édesapjával, Charlesszal (Pierce Brosnan), miután a család elveszítette legidősebb fiúgyermekét. Tyler minden nap visszaemlékszik testvérére, egy naplón keresztül „kommunikál” vele. A veszteség teljesen rányomja bélyegét életére, nem képes célokat kitűzni és harcolni azokért. Egyetlen lelki támasza kishúga, akiért bármire képes lenne, aki mint napsugár szűrődik át a sötét felhőtakarón, mely beárnyékolja hősünk életét. Egy nap azonban komoly nézeteltérésbe kerül egy nyomozóval, miután utcai harcba keveredik egy átmulatott éjszaka alkalmával: élete ekkora vesz fordulatot. Legjobb barátja ösztönzésére udvarolni kezd a rendőr lányának, a veszteség okozta mardosó ürességet már szintén jól ismerő Allynek, mintegy bosszúképp. Tyler azonban beleszeret a ragyogó kék szemű, ártatlan lélekbe, ettől kezdve pedig ez a szál, noha egy csodálatos szerelem alakulását mutatja be, egyre feszültebbé válik a kapcsolatban rejlő titok miatt.

Két, indulatokkal teli család, a veszteséget feldolgozni képtelen emberek kálváriája bontakozik ki a vásznon, mely a játékidő utolsó negyedében feloldódni látszik. De a legfőbb fordulópont, mely életeket változtat meg, csak a film utolsó jeleneteiben következik be.

Ami a színészi alakításokat illeti, mindenképp pozitívan értékelendő Robert Pattinson teljesítménye, aki hitelesen formálja meg a világtól idegen fiatal férfi szerepét: játszik, alkot, elhitet. A környezetében lévő tárgyak mindegyike visszaadja azt a hangulatot, amely a főhős lelkében tombol. Lázadó viselkedése egyetlen emberrel szemben nem működik csupán, az apát megformáló Pierce Brosnannel, akinek játéka szintén dicséretet érdemel, az érzéketlen apaszerepben igazán otthonosan mozog. Emilie de Ravin fura módon nem tudja annyira hitelesen előadni a szerepét, de próbálkozik vele.

Külön kiemelendő a lánytestvért megformáló kislány, Ruby Jerins alakítása, aki mindenféle erőltetett mimika nélkül játssza el az érzékeny lelkű művészpalánta szerepét. A legmeghatóbb jelenetek többségében övé a főszerep.

A film melankolikus s egyben nyomasztó hangulatát a színek erőteljesen fokozzák, a megszokottnál kissé fakóbb kompozíciókkal találkozunk. A cselekmény menete lassú, a beállítások hossza is az átlagosnál több ideig tart, ezáltal van módunk elidőzni a szépen koreografált snitteken, s igazán átvenni annak a bemutatott világnak a légkörét, mely meglehetősen közel áll a való világéhoz.
A film olyan karakteres kérdésekkel foglalkozik, mint a veszteség feldolgozása, a szerelem tényének befogadása, a család összetartó ereje, ugyanakkor a válaszok hangsúlyozzák: a fájdalmat elkerülni nem lehet, de szembenézni és megharcolni vele kötelező, s ez a küzdelem tesz bennünket azzá, akik vagyunk, és megtanít értékelni életünk elillanó, boldog perceit. A félelem a fájdalomtól, az emberektől, akik érzéseket keltenek bennünk, s megsebezhetnek, nem lehet tántorító, hiszen, hogy a filmet idézzem: „Az ujjlenyomatunk nem kopik el a megérintett életektől” – általuk formálódunk, erősödünk, s nem utolsósorban: érzünk.

Én az utolsó percekben már sírtam, nagyon megható film, és nem is csodálkozunk azon, hogy a film miért épp 2001-be játszódik. De nem fogok elárulni semmilyen titkot, nézzétek meg bátran. 

Öngyilkos Osztag

Fülszöveg

Elkapták őket, és mindenre hajlandóak, hogy újra kiszabadulhassanak. Egy titkos állambiztonsági szervezet, az A.R.G.U.S. összefogdosta a gonosz szuperhősök leggonoszabbjait, és különleges börtönökben helyezte el őket: úgy, hogy semmiképpen ne szökhessenek meg. 
A Cég saját maga akarja szélesre tárni a zárkaajtókat.A raboknak szabadságukért cserébe szolgálatot kell vállalniuk. A gonoszok kénytelenek jót cselekedni. Létrejön az Öngyilkos Osztag, mely akkor indul bevetésre, ha az emberiség már nagy bajban van. Tagjai őrültek, kegyetlenek, kiszámíthatatlanok... mégis a mi oldalunkon állnak. Remélhetőleg.

Szerintem

Nem érzem jól magam. Félelem és düh fortyog bennem, mélyen lenn, a gyomromban. Olyan érzés, mint mikor először tudatosul benned, hogy valami romlott kaját ettél.Félek, mert látom magam előtt az Álomgyár hanyatlását. Azét a Hollywoodét, amely ezen a nyáron évtizedekkel ezelőtt eltemetett dicső holtakat exhumált, és vásári maskarát aggatott rájuk, amely ugyan kimerészkedett a

kényelmi zónájából, de olyan katasztrofális döntéseket hozott, és olyan emberekre bízta magát, akik eme bizalmat képtelenek voltak épkézláb filmek formájában meghálálni. Azét az Álomgyárét, amely gyakorlatilag az utolsókat rúgja, mert rossz helyen húzza meg a nadrágszíjat. Ez utóbbi miatt vagyok dühös is, mert a tehetség és a szakértelem lassan már csak a portéka értékesítésében csapódik le, az, hogy a csomagolás mit takar, már teljesen mindegy. És persze kimerült vagyok, mert mint minden normális filmrajongó, hát én is felültem a hájpvonatra, magasba lendítettem a karjaimat, és hagytam, hogy átjárjon a lelkesedés szédítő szele, melyet aztán az az elképesztő szarvihar követett, melyet Öngyilkos Osztag néven ismerünk, és amit – Deadshot szavait idézve – beleírnak majd a Bibliába. Mondjuk, a nyolcadik főbűnként. 
A nyakamba zúduló áldás olyan szinten döngölt földbe, hogy legszívesebben most azonnal abbahagynám az írást, és azt mondanám, hogy csináljatok azt, amit akartok. 
az Öngyilkos Osztag csak néha-néha emlékeztet filmre. Már az első percektől kezdve olybá tűnik, mintha egy rakat aspiráns filmes kölyköt eresztettek volna rá a matéria különböző fejezeteire, akik nem hogy egymással nem beszéltek, de soha senki nem mondta meg nekik, hogy „ácsi, ezt azért nem kéne.” Forgatókönyvet nem kaptak, csak egy olyan slágvortokkal teleírt cetlit, hogy „Bumeráng rajong a pónikért”, „Harley Quinn <3 Joker”, stb. Ehhez jött az utasítás, hogy minden karakterjellemzőt bele kell zsúfolniuk 20-30 másodpercbe, és ennyi, szabad a pálya.A film első percei ennek megfelelően úgy peregnek, mint a filmek előtti előzetesek, pontosabban a kedvcsináló előzetesek, melyek sok villódzást és nulla konkrétumot vetítenek. És mire észbe kapnál, már el is indult a cselekmény (ön)gyilkos vonata, melyre a karakterekkel

együtt téged is csak úgy felhajigálnak. Az előzetesek eltitkolták a cselekmény mibenlétét, no meg a főgonosz kilétét, és teljesen érthető, hogy miért, ugyanis ez utóbbi alig több egy speciális effektusnál. Az órámra pillantok: oké, hogy eddig tragikus az, amit látok, de még van vissza másfél óra, ebben biztos megcsavarják majd az eseményeket, és az egyelőre csak flashback-szilánkok és reklámbetétek formájában feltűnő Joker is odapiszkít a vászon közepére, de nem: a következő másfél óra azzal telik, hogy az osztag eljut a speciális effektusig, és megpróbálja kiiktatni azt.Talán ez lehetett az a pont, amikor a Warner fejesei észbe kaptak, és felszólították David Ayert, hogy azonnal kezdjen valamit a karaktereivel, ugyanis a vonulás és időről időre megjelenő trutyifejűek, közepette hőseink elkezdik megidézni a múltat. Érzelmeket mutatnak, megpróbálnak karikatúrákból karakterekké válni, de közben csak saját nimbuszukat rombolják tovább, hisz ez a hirtelen támadt felelősségtudat tökéletesen hiteltelen, a bajtársiasság alaptalan, és veretesen cinkes, főleg mikor egyikük nem rest úgy hivatkozni a kompániára, minthogy „ez az én családom, és

nem hagyom, hogy baja essen”.
Tudom, a legfontosabb kérdés az, hogy Jared Leto milyen Jokerként, ám nagyon sajnálom, de ezt a kérdést nem tudom megválaszolni, ugyanis a filmben alig szerepel többet, mint az előzetesekben. A jelenései is hasonlóan szilánkosak és elmosottak, úgyhogy püff neki. De valószínűleg akkor sem tudta volna megmenteni ezt a zavaros klipmaszlagot, ha az első perctől az utolsóig duplán lejátssza Heath Ledgert.